Nem túl régen, amikor gyerekeim még kicsik voltak, ők is gondoskodtak a maguk módján a gyerekszáj történetek bővítéséről.


Lányom nagyjából 2 és fél éves lehetett. Beköszöntött a tavasz és kimentem a kertbe, mert el kellett kezdeni a növények, palánták ültetését.
A talajt előtte persze fel kellett fordítani és elgereblyézni.
Már éppen végeztem a gereblyézéssel, amikor lányom kikocogott hozzám valamiért.
Mikor láttam, hogy az elsimított részre akar rálépni, figyelmeztettem:
- Vigyázz, mert süllyed!
Mire ő a bölcsek hangján, kicsit tudálékosan válaszolt:
- Igen, tudom! Süllyem!


Nagymama hivatalos volt hozzánk valamilyen családi ünnepség keretében. Természetesen virágcsokor a legkevesebb, ami ilyenkor kijár a nagyszülőnek.
Fiam még nem érte el az ovis kort.
De, mint nagyfiú, ő lett megbízva, hogy átadja a Mamának a nevezetes csokrot.
Annak rendje-módja szerint elmondta a megbeszélt szöveget és amikor át akarta adni a csokrot, akkor tűnt fel neki a szárazvirág, amit a boltban dekorációként dolgoztak bele.
Magából kikelve fortyant fel:
- De hisz ez nem is virág, ez gaz!
A nagymama és a család többi tagja is törölgette a könnyeit a nevetéstől.


A gyerekek annak idején kocsival lettek fuvarozva, reggel és este is. A lány bölcsis volt, a fiú kiscsoportos óvodás.
Az a szokás alakult ki, hogy általában csak a garázsba történő beállás után szálltak ki a kocsiból.
Ilyenkor mindig az addig természetes nappali fény homályossá vált.
Egyik alkalommal, nem mentünk szokás szerint egyenesen haza, hanem bementünk a közeli megyeszékhely központjába, ahol intéznivalónk akadt és ott lévén aluljáró, azon is át kellett hajtanunk.
Ahogy beértünk az aluljáróba, természetesen az addig nappali fény helyét félhomály váltotta fel. A járműveknek is fel kellett kapcsolni a lámpáikat.
Nem volt hosszú táv, és a srác addig valamivel elmélyülten játszott. A fényviszonyok megváltozására felkapta a fejét:
- Mi az? Már otthon vagyunk?
Aztán elképedve nézett ránk, nem tudta min derülünk olyan jót.

Egy őszi napon, amikor az esős idő szobafogságra ítélte a család minden tagját, nekifogtunk társasjátékozni.
A ”gazdálkodj okosan” nevű volt a kedvencünk.
Lányom addig nem igen érdeklődött a társasjáték iránt, de most más lett a helyzet.
Egy darabig nézte hármunkat, aztán ő is kedvet kapott hozzá. Adtunk neki is egy bábút és elmagyaráztuk, mit kell tennie.
Megfogta a dobókockát és szabályos dobás után a kockán 6 pötty volt látható:
- Lépjél hatot! – biztattam.
De ami ez után jött, az frenetikus sikert aratott.
A lány elindult mellettünk egy kört leírva, apró lábaival akkorákat lépve, amekkorát csak tudott és hangosan számolni kezdett:
- egy …kettő…három…négy …öt…hat…
Teljes megrökönyödéssel nézett ránk és nem értette, miért fogjuk a hasunkat a nevetéstől.