Az utóbbi évtizedek alatt azt hiszem elég sokat változott a gyerekekről, illetve a gyerekkorról alkotott képünk. Most nem szeretnék belemenni semmilyen szociológiai, kultúrtörténeti, sőt még pszichológia történeti áttekintésbe sem. A lényegét mindenki tudja és érzi. A gyerekkor egyre jobban a szemünk elé került, egyre nagyobb hangsúlyt feltételezünk az itt átélt élményeknek (lsd. Freud, Erickson, és sokan), egyre jobban próbáljuk védeni ezt a korszakot. Így érthető, hogy eljutottunk oda, hogy a gyerekeknek jogaik vannak.

És ezzel mind idáig nincs is probléma, hiszen fontos, hogy szeretettel neveljük a gyereket, védjük őket, figyeljünk, hogy milyen élményeket élnek át, pozitívan akarjunk rájuk hatni, és amennyire lehet, ne frusztráljuk őket. De amilyen szélsőségesen gondolkodik az ember, még ezt a hozzáállást is sikerült kicsit eltorzítania.
Ugyanis mi az, amit az utóbbi évtizedekben erőteljesen látunk? A gyerekeket nem engedjük semmilyen helyzetbe, ami neki rossz érzést, frusztrációt okozhat, így ha kér egy csokit éjjel, vagy mindenképpen meg akarja kapni azt a rózsaszín babát vagy világítós kardot, akkor a szülő megadja neki. Hiszen szegény gyerek „nehogy frusztrálódjon”. Így szép lassan minden helyzetben átveszik az irányítást ezek a gyerekek. Tőlük függ, hogy mikor esznek, mit esznek, hova megy a család, mire megy el a pénz…furcsán hangzik, nem? A mindent megadunk, és mindent megengedünk elv valahogy mégsem tűnik a gyakorlatban teljesen megfelelőnek.

Hiszen a gyerekek jogainak hangsúlyozása nem azt jelentette, hogy átadjuk az irányítást, és elvárjuk tőlük, hogy felneveljék magukat, tudni illik ők még csak gyerekek. Úgyhogy érdemes megnézni, hogy mi is történik a gyerekekben, mikor ők válnak az uralkodóvá a családban. Ugyanis ez nekik sem jó érzés, helyette sok bizonytalanságot, szorongást, élnek meg. Lehet, hogy kívülről csak annyi látszódik, hogy hisztis, nem lehet vele bírni, mindenért sír, és egy rossz magatartású gyerek, mégis mélyen a félelem irányítja. Hiszen azt éli meg, hogy itt még a felnőttek sem tudnak irányítani, nem tudják őt megvédeni, nincs biztonságban, ezáltal a világ félelmetessé válik számára. A későbbiekben ezeket a negatív gondolatokat, negatív érzéseket nehéz elengedniük, és a tini, s később a felnőtt életüket fogják nehezíteni. S lám, a gyerek lelkének a védelme volt a cél, s mégis azt értük el, hogy szorongóvá, testi tünetekkel rendelkezővé (szomatizáló), vagy magatartászavarossá váltak.

A „liberális nevelés” álcája alatt futó “laissez fair” nevelés pont az ellenkezőjét éri el, mint amit a szülők szeretnének. A fentiekben már olvashatták, hogy a gyerek lelkének védelme sem sikerült ezzel a szabados elvű neveléssel. Ezzel szemben a (valódi) liberális, vagy demokratikus nevelés célja az lenne, hogy a gyerekek megtanuljanak bizonyos keretek között lenni, önmagukat kifejezni, képesek legyenek az önkontrollra, de ezt mégsem egy kényszer jellegűen, a távolságtartó, autoriter „parancsára”, hanem szeretetteljes légkörben, elfogadó figyelemmel. Így lehetőségük van kreativitásukat, egyediségüket is megélni, és örülni, mozogni, játszani, vagyis gyereknek lenni. Tényleg fontos, hogy a gyerekek lelkére vigyázzunk, de ezt nem a szabályok elhagyásával érjük el, hanem a szoros kapcsolattal, a szabályok értelmezésével, s így szép lassan kialakulhat a gyerekekben egy belső szabályrendszer, értékrendszer. Ebből a nézőpontból már nem is tűnik olyan szörnyű szónak ez a fegyelmezés!

Nézzük gyorsan még meg, hogy mit mond erről Gary Chapman (Családi Összhangzattan. Bp. 2005. Harmat), aki szintén azt vallja, hogy az utóbbi években a nevelési elveknek csak az egyik végét fogtuk meg. Ugyanis két alappillére van a nevelésnek. Ha megnézzük a görög szó eredeti jelentését, az “elmébe építés”-t (szabályok, értékek elsajátítása), arra figyelmeztet minket, hogy egy részről fontos a fegyelmezés, más részről azonban a gondozás. A modern kultúrában az egyikre helyezzük a hangsúlyt, s így háttérbe szorul a másik, pedig a kettő együtt éri el a megfelelő célt. A szavak túlhangsúlyozása, a túlmagyarázás, és emellett a cselekvéses szintű fegyelmezés elhanyagolása vezet a fent már emlegetett „hisztis kiskirály/kiskirálylány”-hoz. Hiszen mikor már a gyerek nem reagál a szép szóra, a szülő pedig eszköz nélkül inkább kiabál, ingerült, akkor pont ezt a viselkedési módot tanítja meg gyerekének, s így jutunk el a hisztiig.
Mi lenne tehát a fontos a gyereknevelésben? Hogyan tudják a szülői szerepet is megtartani, de a gyerekük lelkére is vigyázni?
Fontosak a szabályok, keretek, amikhez a gyerekek tudnak alkalmazkodni. Ez biztonságot ad nekik. Olyan ez, mint a napirend, amiben tudják, hogy mi, mikor fog következni. Így a világ kiszámíthatóbbá válik. Persze ehhez sem kell szélsőségesen ragaszkodni. Lehetőséget kell adnunk a gyereknek (és magunknak), hogy rugalmasak legyenek ezek a határok. Hiszen lehetnek rendhagyó események, rendhagyó személyek, akik belekerülnek ebbe a keretbe. És emellett arra is figyelni kell, hogy életkor előre haladtával is változnak ezek a keretek, hiszen mást várunk el egy 2 évestől, mint egy 4 évestől. Fegyelmezésre pedig biztosan sor fog kerülni, de nem mindegy, hogy hogyan tesszük.

Egy szerető családban a szülők célja, hogy a gyereket motiválni tudják egy bizonyos cél felé. Így fontos, hogy inkább pozitív fegyelmezést válasszanak arra, hogy utat mutassanak gyerekeiknek. Első lépésként mérlegelni kell, hogy tényleg egy olyan viselkedésről van-e szó, amit helytelennek ítélünk, amit szeretnénk, hogy máskor ne tegyen, vagy csak a saját kényelmünkről szól a vita. De amennyiben olyan viselkedésről van szó, amit nem szabad elnéznünk, mindenképpen fegyelmezzük meg a gyereket, de mindezt ne indulatból, hanem szeretetteljesen. Meg kell tanulnunk szétválasztani a gyerekünket a cselekedetétől. Hiszen a negatív cselekedeteknek következménye van, de a gyerekünket ettől függetlenül szeretjük, és biztosítanunk kell arról, hogy elfogadjuk őt. Fontos, hogy mindig meg is kell magyarázni, hogy miért jár büntetéssel az adott viselkedés, de még jobb, ha már előtte ismeri a szabályokat, és tudja, hogy ha valamit tenni fog, akkor az mivel jár. Hosszú távon talán még hatásosabb, ha a pozitív viselkedéseket tudjuk megerősíteni, arra ösztönözni a gyerekeket, s így kevéssé lesz fontos a negatív cselekedet számára.

Forrás: Gyemekmosoly

Könyvajánló:
Kell a gyereknek a korlát
Szerző: Jan-Uwe Rogge
Kiadó: Park Könyvkiadó
Kell a gyereknek a korlát, de a felnőttnek is: a szülőnek, a nevelőnek, a tanárnak, mindazoknak, akik részt vesznek a nevelési folyamatban.....